Epilógus

Amint meghallotta az ajtó nyílását, Charlotte izgatottan szaladt le a lépcsőn. Dús, sötétbarna göndör haja szőke fürtökben végződött. A bőre halovány volt, szinte sápadt, s ez gyönyörűen kiemelte kék szemeit. Hármasával szedte a lépcsőfokokat, s annyira örült, hogy természetesen nem nézett a lába elé. Ez csúnya eleséssel végződött volna, hacsak bátya éppen nem jár arra és kapja el.
- Nem tudom ki fog rád vigyázni, ha egyszer elköltözöm – a fiú jóképű arcán mosoly jelent meg. Az apjára ütött, magas volt izmos és nyurga, hosszú végtagokkal. Kócos éjfekete haja mesterien rendezetlenül állt, s világoskék szemeiben vidámság lakozott.
- Tudok én magamra vigyázni, Jon – nyújtotta ki bátyjára a nyelvét a lány miközben talpra állt. Jon kérdően felhúzta szemöldökét, de mielőtt bármit is mondhatott volna, húga már elviharzott.
- Noah, öcskös! Fejezd már be a könyvek bújását és gyere le! Anya hazajött! – kiabált fel az emeletre Jon.
Egy sűrű, szőke hajú fej jelent meg a lépcső tetején. Noah bőre ugyanolyan réz színű volt, mint bátyáé, nagy, sötétbarna szemei kíváncsian csillogtak. Komótosan lesétált a lépcsőn, az ő esetében nem kellett attól tartani, hogy leesik. Egy vastag könyvet cipelt magával. Jon kikapta a kezéből és feltartotta az ég felé.
- Hé! – morgott Noah, s mivel másfél fejjel alacsonyabb volt bátyjánál, így nem tudta visszaszerezni tulajdonát. De hamar feltalálta magát, s fellépve néhány lépcsőfokot, el is érte volna, ha Jon nem iramodik neki. Mérgesen utána futott a konyhába.
- Ad! Már! Vissza! – ugrált, miközben bátyja szélesen vigyorgott. Seth akkor érkezett meg, s a meglepetés erejét kihasználva elevette Jontól a könyvet, amit visszaadott a kisebbnek majd összekócolta a nagyobbik fiú haját.
- Könnyű a kisebbel szórakozni, Jonathan. Ellenem legyél nagylegény – az apja kihívóan rávigyorgott.
- Oké! – villanyozódott fel a fiú, aki egyébként a nagyapjáról kapta a nevét – Meddig futunk, Seattle?

S már vette volna le a pólóját majd rohant volna átváltozni, de Lana is megérkezett.
- Hé, hé, hé! – állította meg az anyja – Meghoztam Muffint, nem érdekel?
Jon megrázta a fejét.
- Inkább futom le apát és törlöm le azt a vigyort az arcáról – öklözött bele játékosan Seth vállába.
- Futunk egyet, jó? – ölelte át feleségét Seth majd megcsókolta. Lana gyomrában a pillangók ugyanúgy rendetlenkedtek, akárcsak huszonöt évvel ezelőtt, az első csókjuknál. Kellemes, bizsergető érzés töltötte el, de a fia megzavarta.
- Ble! Most ettem! – szórakozott. Seth búcsúzóul megpuszilta Lanát, majd fiával birkózva elindultak.
- Noah, te nem jössz? – állt meg az ajtóban a családfő.
- Nem apu, inkább megnézem Muffint – válaszolta a fiú.
- Estére érjetek haza! – kérte Lana. – És Jon, meg ne lássam még egyszer, hogy az öcsédet piszkálod! – bökött a mutatóujjával Lana a fia felé.
- Oké anyu – felelte Jon türelmetlenül.
- Jó szórakozást!

Lana fiával a nyomában visszament a konyhába, ahol Charlotte már kiszedte a hordozóból a család legújabb tagját, Muffint. A hófehér cica elégedetten dorombolt az ölében, miközben ő boldogan simogatta. Muffint Lana mentette meg az utcáról, gyógyította meg törött lábát, oltotta be és bolhátlanította. A gyerekek nagyon szerettek volna egy macskát, s mivel Lana állatorvos volt így könnyen tudott szerezni egyet.
- Milyen volt a napotok? – kérdezte Lana. Noah miután szemügyre vette a macskát, újra belemerült könyve világába. Anyja leült mellé s szőke haját simogatta. Büszkén figyelte, ahogy fia belemélyül a könyvbe, s a homlokán apró ráncok keletkeznek a koncentrálástól. Noah mindig is csöndes, visszahúzódó fiú volt, aki imádott olvasni, s mérhetetlen tudásvágyát nagyapja nem győzte csillapítani. Carlisle imádta az unokáit, különösen Noaht, akit nagyon érdekelt az orvos szakma, illetve a történelem. Lana kedvenc bátyja, Jasper nagyon sokat mesélt a tudásszomjas fiúnak. Emmett Jonathannel találta meg a közös hangot, aki hatalmas mozgásigényével bármikor vevő volt egy kis bunyóra. Esme alig tudott betelni unokáival, s finomabbnál finomabb süteményekkel és egyéb finomságokkal kényeztette őket. Lana hajlamos volt felgyújtani a konyhát, így egy idő után nem próbálkozott a főzéssel. Hiába, ugyanolyan szeleburdi maradt, mint volt. Rosalie és Alice vásárolni cipelték Charlotte-ot, aki ezt több-kevesebb lelkesedéssel fogadta, mivel nem igazán volt az a lányos típus, de ugyanakkor nagyon eleven, így egy izgalmas program feldobta. Akárcsak az anyja esetében, nála is nagyon hasznos volt, hogy Carlisle orvos, ugyanis Charlie mindent tudott, csak nyugton maradni nem. Bellával sokszor gyakoroltak, ugyanis kiderült, hogy a kislány is pajzs. Addig pedig Edward Noah-val sakkozott. 25 év telt el azóta, hogy Lana megismerte Sethet, s gyerekeik 15, 13 és 9 évesek voltak.

Este Lana átszaladt a vacsoráért Esméhez, akiktől két utcányira laktak. A gyerekekkel megterítettek, még Seth és Jon lezuhanyozott, majd átöltözött. Minden készen állt a vendégek fogadására, mikor megszólalt a csengő. Charlotte izgatottan futott az ajtóhoz, s majdnem orra esett.
- Kicsim, óvatosan! – szólt az anyja.
- Nem is tudom kitől örökölhette – mosolygott rá szemtelenül a feleségére Seth. Lana nagyon felnőttesen kinyújtotta rá a nyelvét, majd karjait a nyakába fonta és megcsókolta. Átjárta a forróság, s térdei felmondták a szolgálatot.
- Na, szép! Ne is zavartassátok magatokat srácok, tényleg! – ugratta őket az újonnan érkezett. Seth átkarolta Jaket, még Lana adott két puszit Nessienek.
- Átrendezted az ebédlőt? Nagyon szép lett – dicsérte meg a szobát Nessie.
- Igazából Esme volt.
- Viszont hiányzik a váza, amit az esküvőtökre kaptatok.
- Na, igen, az már én voltam – ötven százalék esély volt rá, hogy Lana törte el. A másik lehetőség a lánya volt, aki a nagyanyjáról (Lana vérszerinti anyjáról) lett elnevezve.
Nessie felnevetett, majd segített kihozni a vacsorát a konyhából.

Jakenek és Renesmeének is három gyerekek született, s koruk megegyezett Lanáék gyerekeinek korával. Egy új faj jött lérte a vámpír-ember-vérfalkas gyerekek. Kis koruk óta át tudtak változni farkassá, azonban kizárólag emberi táplálékon éltek, vért nem ittak. Vámpírképességeket is örököltek részben, gyorsabbak, erősebbek, okosabbak voltak a halandóknál. Napfényben is nyugodtan szaladgálhattak, mivel bőrük nem csillogott. Valamicskével gyorsabban nőttek, mint az emberek, de járhattak iskolába, mivel nem volt szembetűnő a változás. Azonban halhatatlanok voltak. Jonathan, a legidősebb már felnőttnek nézett ki, holott csak 15 éves volt, s már szinte leállt a fejlődése.

Jon megcsókolta gyönyörű barátnőjét, Lucyt. A lány rézbőrét, sötétbarna haját apjától örökölte, haja göndörségét anyjától, s gyönyörű, zöld szemeit nagyapjától. Charlotte a barátjával nevetett valamin, Jake egyetlen fiával, aki pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az apja kicsiben, csak szemei anyjához hasonlóan gesztenyebarnák voltak. Charlie arcán mindig vigyor ült, s folyton új kalandon törte a fejét. A nevét dédapjáról kapta, ami vicces volt, mert barátnője beceneve szintén Charlie volt. Ők voltak a Charliek. Sarah (akit Jacob anyja után neveztek el) pedig Noah párja volt. Vörös, egyenes haja, fehér bőre, s zöldesbarna szemei gyönyörűvé varázsolták. Örökölte nagyanyja tehetségét, így gyönyörűen festett és rajzolt.

Lana büszkeséggel végignézett „kis” családján, majd felállt, hogy köszöntőt mondjon. Természetesen sikerült meglöknie az asztalt, de semmi nem tört össze, vagy ömlött ki.
- A Black, Clearwater és Cullen családra! – emelte poharát.