26. fejezet

 Amy

26. Fejezet: Váratlan kirándulás

Lana szemszöge:

Amy nagyon örült mikor meghallotta, hogy visszajöttünk. Megbeszéltünk vele egy közös találkozót Seattle-ben. Anyukája elvitt minket. Most itt ülünk egy kávézóban. Jó hogy eljöttem, Amy tényleg nagyon jó barátom. Ha Edward Bellát átváltoztatja, akkor el kell mennünk innen. És akkor többet nem láthatom barátnőmet. Pedig milyen lelkesen tervezgette, hogy majd ha felnőttek leszünk, akkor is össze fogunk jönni beszélgetni. Igen ő fel fog nőni, lesz egy férje, gyerekei, unokái, jó esetben. És aztán, ha eljön az ideje, majd meghal. Velem pedig nem tudom mi lesz.
- Lana! Elmegyek a mosdóba, jó? Aztán készülj, mindjárt indulunk. – mondja Amy
- Persze, menj csak. – Rámosolygok.
Elgondolkodva tekergetem a szívószálat a poharamban. Vajon én halhatatlan vagyok?
- Szia Lana! Miért nézel ilyen kikerekedett szemmel, hát nem ismersz meg? – kérdi egy férfihang.
Magas, izmos, elképesztően jóképű. Nem lehet több 23-nál. Szőke haját felzselézve viseli. Keskeny, fekete szemei vannak. Egyből felismertem, ő az apám. Nagyot nyelek, és elkezdem keresni Amy-t. Ideje mennünk. Talán fel kéne hívnom Emmett-tet. De Alice úgy is látja. Leteszek pénzt az asztalra.
- Én vagyok az, apu! Egyáltalán nem változtam. Te viszont igen. Megnőttél, és már nem göndör a hajad. Kislány sem vagy már. – Vidáman csevegne velem, csak az a gond, hogy gyűlölöm.
- Te nem vagy az apám. Nekem már van igazi családom. - Jelentem ki hűvösen. Szememmel végigpásztázom a vendéglőt. Sem Amy-t, sem anyukáját nem látom.
- Most miért vagy ilyen dühös? – kérdezi, mintha teljesen ártatlan lenne.
Tudom, hogy az lenne a helyes, ha megkeresném Amiéket és eltűnnénk. De öt év dühe tornyosul bennem.
- Hagytad anyámat meghalni, és magamra hagytál! – kiabálom
Ez felkelti az emberek figyelmét. De ez most a legkisebb bajom.
- Én csak beszélni szeretnék veled. – mondja védekezve
- Én viszont látni sem akarlak! – kirohanok az épületből. Hol lehet Amiék kocsija?
- Már pedig velem jössz! – hallom, majd éles ütést érzek a tarkómon, és elsötétül minden.

Fejfájásra ébredek. Egy idegen autóban vagyok.
- Végre, hogy felébredtél. – hallom apám hangját. Most legszívesebben nekiugranék, de ő győzne és karamboloznánk. Próbálok kiszállni. Az ajtó zárva. Rátekerem a kezemre a pulcsimat.
- Nem ajánlom, hogy kitörd az ablakot, és kiugorj. Feltűnő lenne, és veszélyes. Aztán úgyis utánad mennék....- mondja Max, mert asszem így hívják.
Igaza van. Nem találom a telefonomat.
- Ezt keresed? – Megcsillan a kezében. – Szép. Mit csináltál érte, kiraboltál egy bankot?
- Nem, a családomtól kaptam. – sziszegem. A családom, hát persze. Alice! Csak tudnám, hol vagyok. A sötétített ablakoktól nem látok. Elhatározom, hogy megszökök apámtól. Ez már valamit segít nekik.
- Hova viszel? És minek raboltál el? – Kérdezem. Ha csak ebédre kellenék neki, akkor már rég nem élnek.
- A bátyádhoz. Be akarlak neki mutatni. És különben is, miért vagy ilyen morcos? Egy kényelmes autóban ülsz, még csak meg sem kötöztelek. – válaszolja
- Talán mert fáj a fejem!
Lazán megvonja a vállát:
- Te nem akartál szép szóval eljönni.
- De most komolyan, hova megyünk? – próbálom belőle kihúzni.
- Olimpiába.
Olimpia. Ez az. Elképzelem, ahogy oda tartunk. Aliceék ott fognak várni. Eddig is utáltam „apámat”, de most már meg tudnám fojtani. Csak így elrabol. Vajon tényleg Olimpiába visz a bátyámhoz? És ha hazudott? Nem is tudtam, hogy van bátyám. Vajon milyen lehet? Az ő anyukája is meghalt? Emberi véren él? És egy ilyen mocsok, mint az elrablóm?
- A bátyám is félig vámpír-félig ember? – kérdezem. Nem tehetek mást, csak hogy nyugton maradok, és várom, hogy megérkezzünk. Nem tudnék megszökni, gyorsabb nálam. És akkor lehet, hogy elfogyna a türelme, és megölne.
- Igen. – válaszolja.
- És ő is embereket öl? – nyelek egyet, én erre sohasem lennék képes.
- Igen. Ezt úgy mondod, mintha te nem ölnél.
- Hát képzeld, én még egy embert se bántottam. Állatvéren élek!. – jelentem ki büszkén.
- Állatvéren, Fúj. Ha akarod, elmehetünk vadászni. De ha megpróbálsz megszökni, te leszel a zsákmány.
Vadászni. Időt nyerhetek vele.
- Hát, nem szívesen változtatok az elveimen, de kecsegtető ajánlat.
Szélesen elmosolyodik. Ez már az ínyére van. Megállunk egy erdőnél. Leparkolunk. Remélem Aliceék ideérnek, mielőtt késő lenne. Kiszállunk a kocsiból. Most látom csak, mennyire hasonlítunk egymásra. Kár, hogy anyámtól csak a szememet örököltem.
- Te becsaptál! – kiabálja dühösen, és bevág az autóba. Megérezte a családom szagát. Vadul el kezd morogni. Megijedek, csak egy mozdulatába kerül, és már nem látom többet anyát, apát, se senki. Kivágódik az ajtó. Edward kihúz, majd morog. A többiek is megérkeznek. Emmett és Jazz azonnal elkapja Max-et. Edward megfogja a fejét.
- Ne! Ne öld meg! – kiáltom. Megérdemelné, hogy meghaljon. De ott van a bátyám. Nem ismerem. De tudom milyen volt, amikor az állítólagos apám elhagyott. Milyen lenne a testvéremnek, ha Max többet nem menne haza. Edward bólint, de látszik rajta, hogy inkább megölné.
- Most elengedünk, de többet a közelébe se menj! Különben már nem fogunk megkegyelmezni. – Még sohasem hallottam apát (az igazi apámat, Carlisle-t) fenyegetőzni.
Max dühösen elhajt.
- Lana! – Anya átölel, és könnyek nélkül zokog. Én pedig könnyekkel.
- Edward, egyedül hagytad Bellát? – kérdezem csodálkozva.
- Attól még, hogy Bella az életem, téged ugyanannyira szeretlek, mint eddig. – válaszolja, őt is megölelem.
- Anya?

- Igen szívem? - válaszolja Esme
- Amy anyukája miért engedett el egy idegennel?
- Amy anyukája azt hitte, hogy Max az apád. Ő is tudja, hogy örökbe fogadtunk. Nagyon hasonlítotok egymásra. De aztán felhívott minket, így sokat segített.

És így végződött ez a nap. Megmenekültem. Csak azt sajnálom, hogy nem találkoztam a bátyámmal, szívesen megismertem volna.

                     

                                                                           Kicsi Lana                          
                                                                                               

          

  Max