Képek

 Jonathan Clearwater-Cullen

Charlotte Clearwater-Cullen

Noah Clearwater-Cullen

Epilógus

Amint meghallotta az ajtó nyílását, Charlotte izgatottan szaladt le a lépcsőn. Dús, sötétbarna göndör haja szőke fürtökben végződött. A bőre halovány volt, szinte sápadt, s ez gyönyörűen kiemelte kék szemeit. Hármasával szedte a lépcsőfokokat, s annyira örült, hogy természetesen nem nézett a lába elé. Ez csúnya eleséssel végződött volna, hacsak bátya éppen nem jár arra és kapja el.
- Nem tudom ki fog rád vigyázni, ha egyszer elköltözöm – a fiú jóképű arcán mosoly jelent meg. Az apjára ütött, magas volt izmos és nyurga, hosszú végtagokkal. Kócos éjfekete haja mesterien rendezetlenül állt, s világoskék szemeiben vidámság lakozott.
- Tudok én magamra vigyázni, Jon – nyújtotta ki bátyjára a nyelvét a lány miközben talpra állt. Jon kérdően felhúzta szemöldökét, de mielőtt bármit is mondhatott volna, húga már elviharzott.
- Noah, öcskös! Fejezd már be a könyvek bújását és gyere le! Anya hazajött! – kiabált fel az emeletre Jon.
Egy sűrű, szőke hajú fej jelent meg a lépcső tetején. Noah bőre ugyanolyan réz színű volt, mint bátyáé, nagy, sötétbarna szemei kíváncsian csillogtak. Komótosan lesétált a lépcsőn, az ő esetében nem kellett attól tartani, hogy leesik. Egy vastag könyvet cipelt magával. Jon kikapta a kezéből és feltartotta az ég felé.
- Hé! – morgott Noah, s mivel másfél fejjel alacsonyabb volt bátyjánál, így nem tudta visszaszerezni tulajdonát. De hamar feltalálta magát, s fellépve néhány lépcsőfokot, el is érte volna, ha Jon nem iramodik neki. Mérgesen utána futott a konyhába.
- Ad! Már! Vissza! – ugrált, miközben bátyja szélesen vigyorgott. Seth akkor érkezett meg, s a meglepetés erejét kihasználva elevette Jontól a könyvet, amit visszaadott a kisebbnek majd összekócolta a nagyobbik fiú haját.
- Könnyű a kisebbel szórakozni, Jonathan. Ellenem legyél nagylegény – az apja kihívóan rávigyorgott.
- Oké! – villanyozódott fel a fiú, aki egyébként a nagyapjáról kapta a nevét – Meddig futunk, Seattle?

S már vette volna le a pólóját majd rohant volna átváltozni, de Lana is megérkezett.
- Hé, hé, hé! – állította meg az anyja – Meghoztam Muffint, nem érdekel?
Jon megrázta a fejét.
- Inkább futom le apát és törlöm le azt a vigyort az arcáról – öklözött bele játékosan Seth vállába.
- Futunk egyet, jó? – ölelte át feleségét Seth majd megcsókolta. Lana gyomrában a pillangók ugyanúgy rendetlenkedtek, akárcsak huszonöt évvel ezelőtt, az első csókjuknál. Kellemes, bizsergető érzés töltötte el, de a fia megzavarta.
- Ble! Most ettem! – szórakozott. Seth búcsúzóul megpuszilta Lanát, majd fiával birkózva elindultak.
- Noah, te nem jössz? – állt meg az ajtóban a családfő.
- Nem apu, inkább megnézem Muffint – válaszolta a fiú.
- Estére érjetek haza! – kérte Lana. – És Jon, meg ne lássam még egyszer, hogy az öcsédet piszkálod! – bökött a mutatóujjával Lana a fia felé.
- Oké anyu – felelte Jon türelmetlenül.
- Jó szórakozást!

Lana fiával a nyomában visszament a konyhába, ahol Charlotte már kiszedte a hordozóból a család legújabb tagját, Muffint. A hófehér cica elégedetten dorombolt az ölében, miközben ő boldogan simogatta. Muffint Lana mentette meg az utcáról, gyógyította meg törött lábát, oltotta be és bolhátlanította. A gyerekek nagyon szerettek volna egy macskát, s mivel Lana állatorvos volt így könnyen tudott szerezni egyet.
- Milyen volt a napotok? – kérdezte Lana. Noah miután szemügyre vette a macskát, újra belemerült könyve világába. Anyja leült mellé s szőke haját simogatta. Büszkén figyelte, ahogy fia belemélyül a könyvbe, s a homlokán apró ráncok keletkeznek a koncentrálástól. Noah mindig is csöndes, visszahúzódó fiú volt, aki imádott olvasni, s mérhetetlen tudásvágyát nagyapja nem győzte csillapítani. Carlisle imádta az unokáit, különösen Noaht, akit nagyon érdekelt az orvos szakma, illetve a történelem. Lana kedvenc bátyja, Jasper nagyon sokat mesélt a tudásszomjas fiúnak. Emmett Jonathannel találta meg a közös hangot, aki hatalmas mozgásigényével bármikor vevő volt egy kis bunyóra. Esme alig tudott betelni unokáival, s finomabbnál finomabb süteményekkel és egyéb finomságokkal kényeztette őket. Lana hajlamos volt felgyújtani a konyhát, így egy idő után nem próbálkozott a főzéssel. Hiába, ugyanolyan szeleburdi maradt, mint volt. Rosalie és Alice vásárolni cipelték Charlotte-ot, aki ezt több-kevesebb lelkesedéssel fogadta, mivel nem igazán volt az a lányos típus, de ugyanakkor nagyon eleven, így egy izgalmas program feldobta. Akárcsak az anyja esetében, nála is nagyon hasznos volt, hogy Carlisle orvos, ugyanis Charlie mindent tudott, csak nyugton maradni nem. Bellával sokszor gyakoroltak, ugyanis kiderült, hogy a kislány is pajzs. Addig pedig Edward Noah-val sakkozott. 25 év telt el azóta, hogy Lana megismerte Sethet, s gyerekeik 15, 13 és 9 évesek voltak.

Este Lana átszaladt a vacsoráért Esméhez, akiktől két utcányira laktak. A gyerekekkel megterítettek, még Seth és Jon lezuhanyozott, majd átöltözött. Minden készen állt a vendégek fogadására, mikor megszólalt a csengő. Charlotte izgatottan futott az ajtóhoz, s majdnem orra esett.
- Kicsim, óvatosan! – szólt az anyja.
- Nem is tudom kitől örökölhette – mosolygott rá szemtelenül a feleségére Seth. Lana nagyon felnőttesen kinyújtotta rá a nyelvét, majd karjait a nyakába fonta és megcsókolta. Átjárta a forróság, s térdei felmondták a szolgálatot.
- Na, szép! Ne is zavartassátok magatokat srácok, tényleg! – ugratta őket az újonnan érkezett. Seth átkarolta Jaket, még Lana adott két puszit Nessienek.
- Átrendezted az ebédlőt? Nagyon szép lett – dicsérte meg a szobát Nessie.
- Igazából Esme volt.
- Viszont hiányzik a váza, amit az esküvőtökre kaptatok.
- Na, igen, az már én voltam – ötven százalék esély volt rá, hogy Lana törte el. A másik lehetőség a lánya volt, aki a nagyanyjáról (Lana vérszerinti anyjáról) lett elnevezve.
Nessie felnevetett, majd segített kihozni a vacsorát a konyhából.

Jakenek és Renesmeének is három gyerekek született, s koruk megegyezett Lanáék gyerekeinek korával. Egy új faj jött lérte a vámpír-ember-vérfalkas gyerekek. Kis koruk óta át tudtak változni farkassá, azonban kizárólag emberi táplálékon éltek, vért nem ittak. Vámpírképességeket is örököltek részben, gyorsabbak, erősebbek, okosabbak voltak a halandóknál. Napfényben is nyugodtan szaladgálhattak, mivel bőrük nem csillogott. Valamicskével gyorsabban nőttek, mint az emberek, de járhattak iskolába, mivel nem volt szembetűnő a változás. Azonban halhatatlanok voltak. Jonathan, a legidősebb már felnőttnek nézett ki, holott csak 15 éves volt, s már szinte leállt a fejlődése.

Jon megcsókolta gyönyörű barátnőjét, Lucyt. A lány rézbőrét, sötétbarna haját apjától örökölte, haja göndörségét anyjától, s gyönyörű, zöld szemeit nagyapjától. Charlotte a barátjával nevetett valamin, Jake egyetlen fiával, aki pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az apja kicsiben, csak szemei anyjához hasonlóan gesztenyebarnák voltak. Charlie arcán mindig vigyor ült, s folyton új kalandon törte a fejét. A nevét dédapjáról kapta, ami vicces volt, mert barátnője beceneve szintén Charlie volt. Ők voltak a Charliek. Sarah (akit Jacob anyja után neveztek el) pedig Noah párja volt. Vörös, egyenes haja, fehér bőre, s zöldesbarna szemei gyönyörűvé varázsolták. Örökölte nagyanyja tehetségét, így gyönyörűen festett és rajzolt.

Lana büszkeséggel végignézett „kis” családján, majd felállt, hogy köszöntőt mondjon. Természetesen sikerült meglöknie az asztalt, de semmi nem tört össze, vagy ömlött ki.
- A Black, Clearwater és Cullen családra! – emelte poharát.

50. fejezet 2. rész (Utolsó fejezet)

50. fejezet 2. rész

Seth hatalmas szíve hevesebb ütemre váltott. Az izmai megfeszültek, ugrásra készen, védelmezően mellém húzódott. Nagy, fekete szemei feszülten pásztázták a túloldalon álló hadsereget. Pengeéles fogain megcsillant a fény. Én épp ellenkezőleg reagáltam. Megfagyott a vér az ereimben. Levegőt is elfelejtettem venni, miközben le nem vettem a szemem a Volturiról.
- Chelsea megpróbál lelkileg elszakítani minket egymástól – szakított meg Edward hangja. – De nem sikerül neki.
Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Bella pajzsa tökéletesen működött, teljes biztonságban voltunk. Legalábbis a mentális támadásoktól. Ez pedig hatalmas előny jelentett. Edward hirtelen apa felé kapott.
- Jane – mondta.
De a boszorka hiába próbálkozott, nem tudta áttörni a pajzsot.
- Szuper vagy, Bella! – jegyeztem meg.
A lány kivillantotta fogsorát, mire Jane vicsorogva visított fel. Kárörvendően elmosolyodtam. Na, milyen érzés, ha valakire nem hat a képességed? A Volturi végre akadályba ütközött. Éreztem, ahogy az adrenalin szétáramlik a testemben. A düh éltető erőként kavargott az ereimben. A torkomból morgás tört fel. A pajzstól felbátorodva kedvem lett volna harcolni. Ha ők úgy, én így.

Ezúttal Alec próbált szerencsét. Angyali arcán látszott, hogy elmélyülten koncentrál. Elképzeltem, ahogy farkasom leharapja a fejét. Ha ezt túléljük, szükségem lesz egy pszichológusra. Furcsa, áttetsző köd mászott felénk vánszorogva. Nyálkásnak, gejlnek tűnt, és nem szerettem volna megtudni, áttöri-e a pajzsot. Egy széllökéssel megpróbáltam elfújni, de nem hatott rá. A következő pillanatban hangos reccsenéssel kettévált a föld előttünk, azonban az alattomos ködöt ez sem állította meg. A vének tágra nyílt szemekkel figyelték Benjamin mutatványát.
- Jó ötlet Ben, de szerintem hatásosabb lenne, ha felgyújtanám Alecet – morogtam, mire felkuncogott.
- Nem, nem hibridlány, Alec az enyém – szólt közbe Vladimir, amitől kirázott a hideg. Bár a mi oldalunkon állt, kissé irtóztam tőle. Beleegyezően bólintottam.
- Na mi van, Húgi? Kedvet kaptál egy kis öldökléshez? – nevetett fel Emmett.
A köd ekkor ért el hozzánk. Kutakodó csápjai rést kerestek, de nem találtak Bella pajzsán. Felszabadultan vigyorogtam. Nálunk volt az előny. Az ő képességeik hasznavehetetlenek, míg nálunk sorban állnak a tehetségesnél tehetségesebb vámpírok. Viszketett a tenyerem, hogy kipróbálhassam az elemésztő tüzet valakin.
- Fogadjunk, hogy többel végzek! – feleltem magabiztosan. Seth rosszallóan felmordult, de láttam rajta, hogy szívesen leharapna pár fejet.
- Gyerekek! – szólt ránk halkan apa.

A többiek a mi hatásunkra elkezdték felosztani egymás között a vámpírokat. Nem volt olyan, aki nem akart volna bosszút állni valakin. Eljutottam arra a szintre, hogy már nem féltem. Végre felcsillant egy kis remény, amitől erősnek éreztem magam. Persze, egy részem szerette volna elkerülni a konfliktust, de ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat és vérszomjat éreztem. Ha harcra kerül a sor, nem futamodom meg. Ezúttal nem! Megérintettem a nyakamat, ahol ujjaim a kis hegre tévedtek. Egy borzalmas nap emlékét hordozta a seb, mikor újszülöttekkel küzdöttünk meg. Akárhányszor csak ránéztem, görcsbe rándult a gyomrom. Azonban, most erőt merítettem belőle. Ha azt túléltük, ezt is túl fogjuk!

- Mielőtt szavaznánk, hadd emlékeztesselek benneteket, - szólalt meg Aro – hogy bármi is lesz a tanács döntése, nincs szükség erőszakra.
Szinte éreztem a vér ízét a számban. Fanyarul elmosolyodtam. Aro még utoljára megkísérelte meggyőzni a tehetséges vámpírokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Szánalmas próbálkozás volt.
- Akkor hát szavazzunk! – mondta elkeseredve.

A szívem heves ütemre kezdett, úgy éreztem, majd kiugrik. Az idegeim pattanásig feszültek. Görcsösen belemarkoltam Seth bundájába, aki mélyeket lélegzett.
- A gyermek jövője ismeretlen. Nincs okunk, hogy létezni hagyjunk efféle veszélyt. El kell pusztítani mindkét példányt, a védelmezőikkel együtt- mosolyodott el Caius. Seth-tel kórusban mordultunk fel.
- Én nem látok közvetlen veszélyt. A gyermek egyelőre kezelhető és ártalmatlan, ugyanígy a lány. Később, még felülvizsgálhatjuk a döntésünket. Menjünk békével!- mondta Marcus közömbösen. Ez pillanatnyi vigaszt adott, ugyanabban a másodperben már újra visszatért a görcs a gyomromba. Aron áll a döntés. Edward hirtelen felkiáltott:
- Aro!
A vörös szeműt pillanatnyilag kizökkentette ez a hirtelen hangulatváltozás, de aztán megszólalt:
- Igen, Edward! Akarsz még mondani valamit?
- A lányommal és a húgommal kapcsolatos veszélyeket abban látod, hogy nem
tudod megítélni, miként fognak fejlődni? Ez a kritikus pont?
- Igen, barátom – értett egyet Aro. - Ha bizonyosak lehetnénk...ha volna rá garancia, hogy rejtve maradhat az emberi világ előtt, és nem veszélyezteti a biztonságunkat..
- Vagyis ha biztosak lehetnénk benne, akkor békében válnánk el egymástól, újra jó barátként? – kérdezte Edward. Elvesztettem a fonalat, nem tudtam, mire akar kilyukadni.
- Természetesen, ifjú barátom. Semmi sem szerezne nagyobb örömet nekem.
- Akkor van még valami, amit felajánlhatok. Gyere, csatlakozz hozzánk, Alice!

A név hallatára elállt a lélegzetem. A vérszomj egy csapásra eltűnt és meglepettség vette át a helyét. Először azt hittem, hogy Edward viccel, vagy megőrült. Ekkor meghallottam, ahogy futva közeledtek az erdőn át. A szívem hangosan dobogott, de ezúttal a felcsillanó reménytől. Éreztem, ahogy a térdeim megremegnek, nem akartam hinni a fülemnek. A következő pillanatban Alice kilépett a tisztásra nyomában Jasperrel. A szám elé kaptam a kezem miközben nekitámaszkodtam Seth-nek, hogy talpon tudjak maradni. Hatalmas kő esett le a szívemről és leírhatatlan öröm járt át. Amint megláttam őket, úgy éreztem, mintha sosem mentek volna el. A napok, amiket végigszenvedtem kínzó hiányuktól most távolinak érződtek. Mohón csodáltam újra tökéletes vonásaikat, az imádott testvéreim legapróbb mozdulatát is. Megszűnt körülöttem a világ, elfeledkeztem a küszöbön álló döntésről és nem számított más, csak hogy újra láthatom őket. Szikrázó boldogság járta át a szívem. Legszívesebben ugráltam volna örömömben.

Ők azonban komolyak maradtak. Jasper rám villantotta tekintetét, és nagyon halványan féloldalasan elmosolyodott. Felnevettem, de ugyanabban a pillanatban más vonta el a figyelmemet. Egy magas, jó kiállású vámpírt hoztak magukkal. Fiatal, sötétszőke hajú, borostás arcú, jóképű fiú érkezett meg a tisztásra. Nem futott olyan gyorsan, vagy könnyedén, mint Jasperék. Keskeny, sötétkék összeszűkültek, mikor rám pillantott. Azonnal felismertem, bár még sosem találkoztam vele. Ő volt a bátyám. Összetéveszthetetlenül hasonlított Maxre, e okból kifolyólag rám is. Kíváncsi voltam, hogy mások is észre vették-e a rokonságot köztünk.

Alice a megszokott kecsességével átugrott a ködön, és megállt Edward mellett. Jasper és a fiú követték. Legszívesebben a nyakukba ugrottam volna, de erre nem volt idő.  Bátyám kíváncsian méricskélt engem, de undorodóan grimaszolt Seth láttán. A farkasom bizalmatlanul morgott rá, ugyanakkor tudtam, hogy tisztában van vele, hogy ki ő.
- Ő itt Drew, Lana vérszerinti féltestvére – mutatta be Alice a bátyámat. Csilingelő hangja megmelengette szívemet. Halk morajlás futott végig a tömegen, aki eddig kételkedett, most már tudta, hogy rokonok vagyunk. Drew lassan előre lépett miközben bizalmatlanul pillantott végig a Volturin. Lerítt róla, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt.
- Beszélj, Drew! – parancsolta Aro – Halljuk tanúságtételedet, amiért idehoztak!
A fiú komoran belekezdett:
- Mind már előbb említették, a lány féltestvére vagyok. Apámmal és a párommal vándorolunk az államokban. Vadászunk, sosem telepedünk le. Apám évtizedekkel ezelőtt találkozott anyámmal, aki kihordott, majd belehalt a szülésbe. Apám nevelt fel, tanított meg vadászni, rejtőzködni az emberek elől. Néhány éve változtattam át a páromat, aki velünk él.
- Hány éves vagy? – kérdezte Aro, mire felcsillant a szemem.
- 54.
- És mennyi idős korodra fejlődték ki teljesen?
- Nagyjából a születésem után hét évvel – megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Ez azt jelenti, hogy Nessie-vel mi halhatatlanok vagyunk! Ráadásul már csak fél év, és elérem a végleges koromat. Örökre tizennyolc maradok, de legalább csak három évvel látszom majd idősebbnek Seth-nél.
- És azóta nem változol?
- Nem vettem észre – vont vállat lazán a fiú.
- És mivel táplálkozol?
- Főként emberi vérrel, de ha muszáj, akkor emberi étekkel – grimaszolt. Kissé csalódott voltam, reméltem, hogy nem öl embereket.
- Képes voltál létrehozni egy halhatatlant? – meghökkentem, mivel előbb elsiklottam e tény fölött.
- Igen – tágra nyíltak a szemeim, ez természetesen nem kerülte el a vének figyelmét.
- Neked van mérged? – kérdezte nyersen Caius, mire megráztam a fejem. Drew unottan elhúzta a száját.
- És a te lányodnak? – fordult Bellához.
- Nincsen – hangzott a válasz. Ezt eddig is tudtam, de ez nem igazságos, hogy Drew képes vámpírt létrehozni, mi meg nem. Nem, minhta szándékomban ált volna.

Aro hosszú pillanatig méricskélt minket, majd arca megváltozott. Végre meghozta a döntését:
- Fivéreim – mondta – Úgy tűnik, nem fenyeget minket veszély. Ez váratlan fejlemény, de fenyegetést nem látok. Úgy tűnik, ezek a félvámpír gyermekek nagyon hasonlítnak ránk.
- Tehát így szavazol? – kérdezte hűvösen Caius.
- Igen. Kedveseim! Ma nem harcolunk!
A gárda egy emberként bólintott, a köd pedig szétoszlott. Caius nyilvánvalóan forrongott magában, de elfolytatta. Marcus, az közömbösség megtestesítője unottan pislogott. Aro pedig nyájasan felénk fordult, miközben a többiek visszavonultak.
- Annyira örülök, hogy erőszak nélkül sikerült orvosolnunk a problémát – mondta mézesmázosan – Carlisle barátom! Milyen öröm, hogy újra barátomnak nevezhetlek? Remélem, nem neheztelsz! Tudom, átérzed a szigorú terhet, melyet kötelességünk ránk ró.
- Távozz békében! – felelte apa sietve. – Kérlek, ne feledd, hogy továbbra is kerülnünk kell, a feltűnést itt a környéken, ezért ne engedd seregednek, hogy ebben a régióban vadásszon!
- Természetesen, Carlisle- biztosította Aro – Sajnálom, hogy helyteleníted a tettemet, drága barátom. Talán idővel meg tudsz majd bocsátani.
Ökölbe szorítottam a kezemet, annyira felidegesített Aro színjátéka. Azonban, hirtelen megnyugodtam. Jasper keze volt a dologban.
- Talán, idővel, ha bebizonyítod, hogy újra a barátunk vagy.
Aro bűnbánóan lehajtotta a fejét, majd a testőrségével együtt eltűnt a fák mögött.

 Mikor felfogtuk, hogy nem jönnek vissza, mindenki éljenzésben tört ki. Nyomban Jasper nyakába ugrottam, olyan lendülettel, hogy a hóban kötöttünk ki. Önfeledten nevettünk, Jasper pedig úgy állt fel, hogy a nyakában lógtam. Alice ott termett mellettünk, így szorosan átöleltem. A könnyeim fürgén peregtek le az arcomról, miközben szakadatlanul nevettem. Életem egyik legboldogabb percei voltak ezek. Mivel a többieknek is hiányoztak a testvéreim, kénytelen voltam elengedni őket. Ekkor Seth nyakába ugrottam, aki nevetésszerű hangot adott ki és fel-le pattogott. Pillantásom a tisztán szélén álló komor alakra siklott. Ő volt az egyetlen, aki nem ujjongott.

Odasétáltam hozzá és megálltam vele szemben. Végigmért, miközben összeráncolta az orrát a farkas szag miatt.
- Köszönöm szépen, hogy tanúskodtál. Neked köszönhetjük ezt. Ha nem lennél, akkor lehet, hogy másképp döntöttek volna- mondtam a bátyámnak mosolyogva.
- Tudom – felelte, ami kissé meglepett. Egy szívesenre, vagy nincs mit-re számítottam- Nem, mintha lett volna más választásom.
Csalódottan lehajtottam a fejemet. Felépítettem róla egy képet magamban, de a kegyetlen igazság az, hogy egyáltalán nem olyan volt. Hasonlított apámra, sajnos.
- Nos, úgy látom, te már választottál családot magadnak, és életmódot – mondta, és kihallottam a sértettséget és undort hangjából.
- Igen – feleltem kurtán. Nem akartam felhozni, hogy mikor Max elrabolt, eljátszotta az utolsó esélyét is nálam.
Megvonta a vállát:
- Akkor, a legjobbakat – nyelte el az erdő.

A legtöbb tanúnk még a „csata” napján elindult haza. A többiek is lassan elmentek, miután búcsút vettek tőlünk. Maggie, Benjamin és Garrett nagyon fog hiányozni, de megígértem, hogy meglátogatom őket. Végre minden visszatért a rendes kerékvágásba. A mi kiscsaládunk élte nem mindennapi életét a farkasoktól boldogítva.

A következő évünket szerencsére semmiféle bonyodalom nem fűszerezte, csupán a végzős évem. Kitűnőre leérettségiztem, és már nézegettük is az egyetemeket. Állatorvosnak készültem, hogy abból is legyen egy a családunkban. A költözést is tervezgettük.

- És a kutya beleszeret a macskába. Pedig ősellenségek – mondtam Sethnek. Alig egy ujjnyira volt tőlem, homlokát az enyémnek döntötte.
- Micsoda beteg, fura ízlésű kutya – felelte.
- Micsoda buta, gyanútlan macska.
Ajkai gyengéden játszottak az enyéimmel. Forróság futott rajtam végig és gyomromban lévő pillangók fürge táncba kezdtek.
- Azért azt nem felejtem el, hogy lekutyáztál – mondta, széles vigyorral tökéletes arcán. Halkan kacagtam, és magamhoz öleltem. Ő már az én farkasom marad, örökké.

VÉGE

50. fejezet 1. rész

50. fejezet 1. rész

A fájdalom újra végigcikázott testemen. Felpattantak a szemeim, de rögtön le is hunytam őket, mivel elvakított a hó. A levegő kiszorult a tüdőmből, így zihálva próbáltam visszanyerni.  Minden porcikám égett, a fejem iszonyatosan zúgott, a látásom homályos volt. Karok fonódtak körém, megkönnyebbült sóhajtások és halk zokogások vettek körül. Még nem voltam teljesen magamnál, kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, mi történik.
- Visszatért a pulzusa!  Álljatok hátrébb, hagy kapjon levegőt – hallottam egy ismerős hangot, apáét.
- Működött! – kiáltotta önkívületben egy női hang.
- Lana, hallasz engem? – kérdezte az orvos.
Aprót bólintottam. Hunyorítottam, így a szemeim végre hajlandóak voltak újra működni. Apa aggódó alakja rajzolódott ki előttem.
- Mennyit mutatok? –kérdezte.
- Hármat – köszörültem meg a torkomat. Csodálkoztam, hogy megtaláltam a hangomat.
- Emlékszel, mi történt?
Szépen lassan visszanyertem az emlékeimet. Minden tökéletes volt, semmi probléma nem ütötte fel a fejét. Aztán belecsöppentem egy rémálomba. A Volturi eljött, hogy megöljön minket. Óvatosan oldalra billentettem a fejemet. A körénk gyűlt vámpíron keresztül is láttam a sötét alakokat a túloldalon. Felnyögtem, hát mégsem álom volt. Így már minden előttem volt. Irina meggyilkolása, majd Kate, ahogy eszeveszetten próbál áttörni rajtunk és megölni Caiust. Kate történt. Sokkoló élményben volt részem.
- Legalább, sikerült megállítanom Kate-et – mosolyogtam. Apa megkönnyebbülten nevetett, majd óvatosan magához ölelt. Segített felállnom, még kissé kótyagos voltam. Kate bocsánatkérések áradatával bombázott, miközben azt sem tudtam, éppen ki ölel magához. Anya el sem akart engedni, Emmett összekócolta a hajamat, csak hogy idegesítsen, Edward padig előjött a „hányszor megmondtuk, hogy az áram rád veszélyes, idióta vagy de örülök, hogy nincs bajod”  beszéddel. Sethet felismertem, azért annyira nem voltam kiütve, hogy egy farkast ne tudjak megkülönböztetni. A farkasom szószerint körülugrált, és úgy éreztem magamat, mint egy nyalóka.
- Lana, annyira sajnálom! Én egy akkora barom vagyok! Majdnem megöltelek! Elveszítettem a fejemet, de nem, erre nincs mentség. Meg tudsz nekem valaha is bocsátani? – Kate kétségbeesetten szabadkozott, de én érzelemmentesen néztem vissza rá. Megráztam a fejemet, mire tisztán látszott, hogy egy világ omlott össze benne. Ajkait szomorúan lebiggyesztette, és még mondani akart volna valamit, de nem jött ki hang a száján.
- Látnod kellett volna az arcod! – mosolyodtam el, bosszút állva egy korábbi csínyért még Belláék esküvőjén. Kate arcán ezer érzelem tükröződött, megkönnyebbülés, düh és egy cseppnyi öröm is.
- Ó te kis – sziszegte, mire a nyakába ugrottam.
- Persze, hogy megbocsátok. Hisz megmentetted az életemet, mikor újra sokkoltál!

- Lányok, nem akarom megzavarni az idilli pillanatot, de helyzet van – figyelmeztetett Emmett.
A Volturi is megállt egy pillanatra, mikor elájultam, de most, hogy újra eszméletemnél voltam, visszatért a vasfegyelem. Azonban, a tanúik nyugtalanul nyüzsögtek.
- Carlisle, Lanának nem esett baja? – kérdezte Aro (sajnos) nem megjátszott érdeklődéssel.
- Nem, még kissé sokk hatása alatt van, de jók az életjelei.
- Ezt örömmel hallom. Hatalmas veszteség lett volna, ha bármi történik vele – mosolygott rám, mire meg kellett állnom, hogy ne fintorogjak. Ha meghaltam volna, legalább Aro nem kaparinthatott volna meg. Ez örömmel töltött el.
- De térjünk vissza a napirenden lévő ügyhöz! Irina megkapta büntetését, amiért hamisan tanúskodott Renesmee ellen. Csak, hogy alaposak legyünk, szeretnénk beszélni néhánnyal a tanúitok közül.

Aro megállt kb. tízlépésnyire Amuntól és Kebitől. Eközben én odabotorkáltam Benjaminhoz, hogy visszanyerjem az erejét. Éreztem, ahogy megfeszül mellettem és levegőt sem vett. Frusztráltam néztem a vámpírok irányába és aggódtam, hogy Amun mit fog mondani. Nem sok jóra számítottam.
Aro könnyeden elcsevegett Amunnal, aki viszont fagyos válaszokat adott. Tanúsította, hogy Nessie nőtt, mióta találkozott vele. A vörös szemű vámpírnak azonban ez nem volt elég.
- És úgy gondolod, életben kellene hagynunk? – kérdezte.
Vad morgás tört elő a mellkasomból, körülöttem a többiek felszisszentek. Edwardnak le kellett fognia Bellát. Hát tervet változtatott? Nem elég neki az, ha egyikünk –természetesen én-vele megy? Hogy lehet valaki ekkora szörnyeteg. Éreztem, hogy izmaim a mély undortól megremegnek, majd támadó állásba rendeződnek.
- Hé, hé, nyugi – fogta meg a csuklómat Benjamin. Seth fogai a kapucnimba mélyedtek. Edward figyelmeztetően rám pillantott, mire sikerült kissé lenyugodnom. Ha Jasper itt lenne, már rég segített volna. Amint a két rég nem látott testvéremre gondoltam, szomorúság töltött el.
- Nem látok veszélyt a gyermek létezésében. Tanulni még gyorsabban tanul, mint ahogy növekszik – mondta Amun, majd miután Arotól engedélyt kért, távozott. Gyáva, de legalább tanúskodott.
Siobhan is hasonlóan válaszolt, és hozzátette, hogy Nessie érti a szabályokat. Az egészet feleslegesnek tartottam, hisz én voltam az élő példa arra, hogy mivé fog fejlődni a pici lány. Igaz, még én sem álltam meg a fejlődésben, ugyanakkor már alig nőttem. Mi történhetne? Hirtelen megvadulok, embereket gyilkolok le és felfedem a titkunkat? Nevetséges. Ha elmehettem volna megkeresni a bátyámat, akkor talán most nem lennénk ebben a helyzetben. Edward alig észrevehetően megrázta a fejét. Hát persze, akkor Aro talált volna más ürügyet! Öreg barátként köszöntöttem az újra felbugyogó dühöt.
- Nem történt törvényszegés – mondta az előbb említett vámpír – Azonban, következik-e ebből, hogy veszély nincs? Nem? Az már más kérdés.

Aro belekezdett egy hegyi beszédbe. Utálattal hallgattam minden szavát:
- Ez a két gyermek egyedülálló! Micsoda pazarlás lenne megsemmisíteni valamit, ami ilyen gyönyörűséges! De a veszély fennáll! Ezer és ezer éven át titoktartásunk inkább kényelmi kérdés volt, mintsem biztonsági. A legutóbbi nyers, dühödt évszázad, azonban olyan erejű fegyvereket szült, melyek még a halhatatlanokat is veszélyeztetik.

Miközben beszélt, én visszasétáltam Edwardékhoz. Idegesen hallgatták Aro beszédét, szinte érezhető volt a levegőben a feszültség. Mellettük akartam lenni, ha harcra kerül a sor. Bellát kell védenünk, ő a pajzsunk.

- Amennyiben tudatában lennénk e két elképesztő gyermek képességeinek, ha teljes biztonsággal tudhatnánk, hogy mindörökre rejtve maradhatnak, a bennünket védelmező ismeretlenség homályában. Csak az ismeretes dolgok biztonságosak. Csak az ismeretest tűrhetjük meg. Az ismeretlen...sebezhetőséget jelent- pillantott rám végtelenül szomorúan. Én amilyen megvetően csak tudtam, visszanéztem rá.
- Ne húzd az időt, Aro! – mondta apa komoran.
- Felvethetnék egy meggondolandó szempontot? – kérdezte Garrett, miközben előrébb lépett. Kíváncsian és félelemmel telve kaptam rá a tekintetemet.
Aro engedélyt adott, mire Garrett belekezdett az egyik legzseniálisabb és legmegfogóbb beszédbe, amit életemben hallottam:
- Én Carlisle kérésére érkeztem tanúskodni, úgy, mint a többiek. Azért maradtam is, hogy valami másnak a tanúja legyek. A ti tanútok. Makennát és Charles ismerem, és látom, hogy közületek sokan másik is vándorok, csavargók, mint én. Senki nem parancsol nekünk! Ezek a vének nem igazságot tenni jöttek, ahogy állították. Keservesen igyekeznek indokot találni valódi céljukra, arra, hogy ezt a családok kiirthassák. A Volturi azért jött, hogy eltörölje azokat, akiket versenytársaknak vél. Tanúja voltam annak, hogyan kötődnek egymáshoz e család tagjai. Eme szorosan kötődő család lényege áldozatos életük békés jellege, s ez az, ami létezésüket egyáltalán lehetővé teszi.

Elmélyedve hallgattam szavait. Ahogy nőtt a gyűlöletem a Volturi iránt, úgy szerettem Garrett-et egyre jobban. Kate jól választott.

- Amikor Carlisle elmondta, mi következik, valamennyiünket biztosított afelől, hogy nem harcolni hívott bennünket – folytatta a nomád – Néhányan azonban eltűnődtünk azon, hogy vajon az, hogy az igazság Carlisle oldalán van, elég lesz-e ahhoz, hogy megállítsa az úgynevezett igazságszolgáltatást. Miért jön a Volturi? Azért, hogy titkunkat és biztonságunkat védje meg, vagy saját hatalmát? Megelégszik-e vajon azzal, hogy a veszély nem volt több mint félreértés? Mindezekre a kérdésekre megkaptuk a választ, a Volturi gárdája lélektelen fegyver, eszköze uraik hatalmi harcának.

Elgondolkoztam azon, amit mondott. Régen, fel sem merült bennem, hogy a Volturi a saját érdekeit tartja szem előtt, és nem a vámpírokét. Azt hittem, hogy ők a jók, és aki ellenük szegül, az megérdemli a halált. Mekkorát tévedtem! Csupán egyetlen vámpír (Alice) miatt képesek lennének elpusztítani az egész családunkat. Most pedig hamis vádakat próbálnak meg ránk erőltetni, hogy valami ürügyet keressenek elpusztításunkra.

- Ki uralkodik felettetek, nomádok? Szabadon választhatjátok meg utatokat, vagy a Volturi fogja meghatározni, hogyan éltek? Talán elgondolkodtok azon, hogy csatlakozzatok-e hozzánk. De azt garantálom, hogy ha mi elbukunk, ti is – fejezte be beszédét, majd visszalépett Kate mellé.
- Szép beszéd volt, forradalmár barátom – „dicsérte” meg Aro.
- Forradalmár? – morogta Garrett – Ha megkérdezhetem, ki ellen lázadok? Tán királyom vagy? Szeretnéd, ha én uramnak szólítanálak, mint a talpnyaló gárdád?
- Béke Garrett! – mondta Aro szelíden. – Csupán születésed időpontjára akartam utalni. Látom, még mindig hazafi vagy.
A vén ekkor a szemtanukhoz fordult és megkérdezte az ő véleményüket.
- Nincs választásunk?- kérdezte egyikük. – Egyetértünk, vagy ellenetek harcolunk?
Aro azt válaszolta, hogy békében is távozhatnak.
Nos, ez rossz válasz volt, mivel ezt követően többen sietősen elhagyták a helyszínt. Ez kárörömmel töltött el. Emlékeztettem magam, hogy később gratuláljak Garrettnek.

Ezután a három vezető tanácskozott. A vállaim előreestek, a fejemet pedig szomorúan lehajtottam. Eljött az idő. Most dől el minden. Lehet, hogy ezek az utolsó perceink. A düh egy másik érzésbe váltott át. Megbánásba. Végtelen szomorúságba. Reményvesztettségbe. Miért? Miért velünk történik ez? De mellettem valami érdekes történt .
- Várj, amíg a figyelmünket teljesen leköti a megbeszélés, és fussatok. Vidd innen olyan gyorsan és olyan messzire, amennyire csak tudod. Ha elég messzire jutottatok, mindent megtalálsz nála, hogy repülőre szállhassatok – mondta Bella Jacobnak.
Akkor szakadt meg a szívem. Fájdalmat és ürességet éreztem a helyén. Borzalmos volt látni, ahogy a kiscsalád elbúcsúzik egymástól.
- Ezt titkoltátok előlem? – kérdezte Edward hullasápadt arccal.
- Aro elöl – felelte a felesége.
- Alice?
Edward megcsókolta Nessie homlokát, puszit adott mindkét arcára, majd Jacob vállához emelte.
- Te vagy az egyetlen, akire rábízhatjuk – motyogta a farkasnak Bella – Tudom, én is szeretlek Jake. Mindig is te leszel a legjobb barátom.
- Viszlát Jacob, öcsém ...fiam – búcsúzott el Edward is.

Ott álltam a hidegben és a hóban, megszakadt szívvel. Könnyeim fürgén peregtek le az arcomról, apró lyukakat hagyva maguk után a hótakaróban. Borzalmasabb fájdalmat éreztem, mint amikor elvesztettem az eszméletemet. Felemésztett a bánat. Hát itt a vége? Ennyi jutott nekünk? Kedvem lett volna ordítani, csapkodni, hisztizni, kiadni magamból a dühöt. Tehetetlen voltam, újra. Szinte megfojtott ez az érzés.

Egy óriási farkas fej nehezedett a vállamra. Megfordultam, mire Seth hátrált egy lépést. Gyönyörű, éjfekete farkasszemeiben emberi értelem tükröződött. Ó, mi minden játszódott le bennük! Úgy ismertem e szempárt, mint a tenyeremet. Harag, félelem és szeretet. Végtelen, elsöprő szeretet. Ha ezek az utolsó perceim, hát vele töltsem. Átkaroltam hatalmas nyakát és megöleltem. Átjárt a forróság és a kellemes, hasamat bizsergető érzés. Belekapaszkodtam selymes bundájába, mintha sosem akarnám elengedni. A könnyeim újra utat törtek maguknak, ezúttal sokkal hevesebben. Seth halkan nyüszített.
- Szeretlek – suttogtam a fülébe –, mindennél jobban. Ígérd meg, bármi is történik velem, te tovább harcolsz! Nem adod fel!
Vadul felnyüszített. Azt kívántam, bár halhatnám a gondolatait.
- Ó, és majd valahogy mondd meg Paulnak, hogy fogadjunk, hogy feleannyi vámpírt sem öl meg, mint mi ketten. Választhat valakit maga mellé – próbáltam felvidítani.
Seth kacagás szerű hangot adott ki, és mosolyra húzta a száját, ami jelen esetben vicsorgásnak tűnt.

- Készüljetek fel! Kezdődik – törte meg a pillanatot Bella.

49. fejezet 2. rész

49. fejezet 2. rész

Határozott léptekkel haladtam előre. Igyekeztem magabiztosnak látszani, nehogy bárki is felfedezze a félelem legapróbb szikráját rajtam. Aztán belegondoltam, hogy Aro perceken belül minden gondolatomat, emlékemet, érzésemet ismerni fogja. Összeszorult a torkom és tehetetlen düh fogott el. Már félúton voltam, amikor észrevettem, hogy a gárda tagjai nyugtalankodnak. Seth féllépésnyire követett.
- Edward, mit szólnál, ha visszajönnétek Emmett kivételével? Seth pedig felváltaná Jaket – javasoltam, látván, hogy az én testőrségem több főből áll. Jobban meggondolva nem volt a legjobb ötlet visszaküldeni őket, főleg nem a gondolatolvasót, de akit csak lehetett, távolabb akartam tartani a frontvonaltól. Emmett pedig jobban meg tudja magát védeni, mint mondjuk Nessie.
Edward vonakodva bólintott, majd elindultak velem szembe. Mikor találkoztunk, egy halvány mosollyal haladtunk el egymás mellett. Nem ölelhettek meg, mert akkor elveszítettem volna Benjamin képességét.

Néhány lépésnyire megálltam Arotól. Kissé kirázott a hideg, ahogy belenéztem kíváncsi, vérvörös szemeibe. Seth bizalmatlanul vicsorgott, Emmett izmai pedig megfeszültek.
- Micsoda szerencse, hogy a Cullen családnak nem csak egy, hanem kettő ilyen egyedülálló vámpír is a tagja! Örülök, hogy megismerhetlek Lana. Kérlek, láthatnám a te történetedet is?
Bólintottam, és felkészültem arra, hogy Aro minden megtudjon rólam. Felé nyújtottam a kezem, ő pedig mosolyogva megfogta. A képességem azonnal bekapcsolt és magam előtt láttam Aro gondolatait. Az információ áradata megrohamozott. A vállam előreesett és örültem, hogy talpon tudtam maradni. Több ezer év emléke zúdult rám. Zihálva vettem a levegőt, nehezen fogadtam be ennyi képet ilyen hirtelen. A történelem a szeme előtt játszódott le. Háborúk, hódítások, csaták, harcok. Vámpírok és ártatlan emberek halála. Szerelmesek, családok, klánok, népek pusztulása. Perzselő tűz és romok mindenhol. Kegyetlenség, mohóság, kapzsiság. Ugyanakkor fényűző élet, tengernyi szövetséges, alattvaló és szolga. A vacsora házhoz jön, szívességkérők a Volturi elé járulnak. Mekkora hatalom egyetlen ember kezében, aki bárki gondolatait ismerheti! Aztán, az emlékek közelibbek lettek. Láttam, hogy Aro régóta vár a lehetőségre, hogy valamit hibázzon a családom. Alice-t akarta. Hirtelen egy másik történetet láttam. Az enyémet. A kislányt, aki nem kellett senkinek, aki megölte az anyját születésekor, és kétségbe esve keresett valami célt az életének. Talált egy jószívű férfit, aki befogadta csodálatos családjába, aminek ő is része lett. Megtapasztalta, hogy milyen érzés az, ha szeretik, ha törődnek vele, ha vigyáznak rá. Kisebb-nagyobb bonyodalmak következtek, amiket megoldottak. A bátya, Edward megismerte élete szerelmét, amivel csak még bonyolultabbá vált a Cullen család élete. De ők ezt is átvészelték. Majd, amikor senki sem számított rá, a lány is megtalálta a párját, egy hatalmas szívű és tiszta lelkű fiút. Majd a lány felnőtt, miközben végtelenül hálás volt mindenért. De egy félreértés miatt a kegyetlen Volturi el akarta tőle venni mindazt, amiért élt. Teljes szívéből gyűlölte őket, Harag, félelem, elkeseredettség és düh kavargott benne, míg nem eljött a nap. Eljött az idő, hogy élete minden egyes percét megossza a vámpírral, aki az Cullen család életéről dönt.

Megráztak az emlékek, végignéztem a saját történetemet külső szemlélőként. Mikor véget ért, újra kezdődtek Aro gondolatai. Az idők végezetéig mehetett volna ez a kölcsönös gondolatcsere köztünk, de én nem lettem volna képes újra végigszenvedni az öreg vámpír élményeit, így megpróbáltam visszahúzni a kezemet, Aro pedig elengedte, mire elvesztettem az egyensúlyomat. Emmett elkapott, mielőtt eleshettem volna. Magában a mozdulatban nem volt nagy lendület, a végtelen sok információ fizikailag is kifárasztott. Seth aggódva felmordult, de megnyugtattam, hogy jól vagyok. Kibontakoztam Emmett karjaiból és a saját lábamra álltam.

Nem figyeltem a Volturi, vagy a családom reakciójára, csak az előttem álló vámpírra koncentráltam. Aro vérvörös szemei tanácstalanul bámultak rám. Nem tudta, mihez kezdjen. Láttam az egész életét, minden gondolatát, tervét, legféltettebb titkait. Senki sem tudhat ennyit. Azért jött, hogy megöljön minket és megszerezze Alice-t. Azonban ő nem volt itt. Helyette fél tucat tehetségesebbnél tehetségesebb vámpír. Ha megszerezhetné mindet... Én is kellettem neki. Micsoda lehetőséget látott bennem! Bárkinek a képességét átvehetem. Jane-ét, Alec-ét, az övét. Bárkit helyettesíthetek akár rövid, akár hosszú távon. Viszketett a tenyere egy ilyen tehetséges vámpírért. Ugyanakkor valami új voltam, amit nem ismert, amitől félt. Egy hiba, amit ki kell iktatni az egész Cullen családdal együtt. Viszont ez az új faj különleges volt, egyedi, amit szeretett. Kellettem neki. Talán, nem éri meg csatába kezdeni, mert most az egyszer a Volturi veszíthet. Már a gondolat is vérig sértette, de nem volt bolond és tudta, hogy megtörténhet. De nem fog üres kézzel távozni.
Elégedetten elmosolyodott, mikor meghozta döntését. Kirázott a hideg. Inkább lett volna olyan kegyetlen, mint Caius, mintsem ilyen szívélyes.

Elővette az aduászt:
- Sajnálatos módon Lana még mentálisan és fizikailag is fejlődésben van. Mi garantálja, hogy nem veszti el önuralmát később, nem fedi fel a titkunkat, vagy éppen, hogy halhatatlan lesz? Nincsenek tapasztalataink, titkokat rejt ez az új faj, amiket tanulmányozni kell. Tehát az egyik félig vámpír, félig ember hibridnek velem kell jönnie Volterrába, hogy felügyelhessem e új faj fejlődését.

Megfagyott a vér az ereimben. A térdeim megremegtek és hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne rogyjanak össze, vagy kétségbeesetten visszafussak a családomhoz. A külvilág megszűnt körülöttem és csak Aro kegyetlen szemei léteztek és önelégült vigyora. Tisztában volt vele, hogy nem hagyom, hogy Nessiet vigye. Én is tudtam, hogy engem akart, csak így fenn tarthatta azt a látszatot, hogy hagy minket választani. A pillanatnyi ijedtséget leráztam magamról és összeszedtem magam.
Mindig is kész voltam feláldozni magam a családomért. Annyi mindent tettek értem, ennyivel tartoztam. A kötelességem volt. Kisimítottam a vonásaimat és határozottan Aro szemébe néztem. Egy könnycsepp legördült az arcomon, de nem tántorodtam vissza.
- Ha veled megyek, azzal garantálod a többiek biztonságát, igaz? – bár a mondat maga kérdés volt a hangsúly mégis kijelentő volt. Nem adtam ingyen magam.
Hallottam, ahogy Rose felsikít anya pedig zokogásban tör ki. Emmett káromkodott, Garrett pedig vadul morgott. Seth veszetten vonított, mancsai elrugaszkodtak a talajtól. Hangos puffanást hallottam, Emmett ráugrott, hogy megállítsa. Gondolataimban megköszöntem neki. Megszakadt a szívem a többiekért, de erős maradtam, értük.
- Igen – mosolyodott el Aro.
- Szavadat adod? – kérdeztem, miközben a hangom egy pillanatra sem remegett meg.
- Igen – felelte kissé türelmetlenül. Maggie felhorkant, amitől elbizonytalanodtam.
- Akkor, azt hiszem
- Várj!– szakított félbe Edward.
- Nem, Edward, itt nincs más megoldás! Nem hagyom, hogy Nessie menjen – mondtam, anélkül, hogy megfordultam volna. Tudtam, hogy akkor elszakadna a cérna.
- Kérlek Lana, beszéljük meg! Csak most az egyszer hallgass rám – sziszegte dühösen az utolsó mondatot. Megráztam a fejem, de ekkor eszembe jutott, hogy Edward gondolatolvasó. Bár én láttam Aro tervét, miután elengedtem a kezét, nem tudom, mit eszelt ki.
- Megbeszélhetném ezt a családommal, mielőtt döntenék? – kérdeztem végül.
Hallottam, ahogy Edward megkönnyebbülten sóhajt. Aro szája megremegett, de mosolyt erőltetett magára.
- Persze, ez csak természetes – mondta.

Elindultunk visszafelé. Seth majdnem fellökött, annyira örült. Nem akartam lelombozni, miszerint a döntésem nem változott. Emmett megölelt, ami igen ritkának számított nála:
- Akkora idióta vagy. Nem mész sehova, ugye tudod? – bújt elő az igazi bátyám.
Amint odaértünk a többiekhez anya a nyakamba ugrott, apa pedig mindkettőnket átölelt.
- Remélem, tudjátok, hogy nem változtatok a döntésemen – mondtam.
- Ó, fogd már be és ne játszd a hőst! Tudod, hogy senki sem enged el a Volturival – bokszolt vállon szeretete jeléül Kate.
- Ha ez garantálja a biztonságotokat, akkor megteszem – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
- Lana, figyelj! – kezdte Edward – Aro kitalált egy új tervet. Caius még tartogat valamit a tarsolyában, és biztosra veszi, hogy ezzel eléri, hogy mi támadjunk. Ha beleegyeztél volna, hogy vele mész, az mit sem változtat ezen. Csupán eléri azt, hogy a tanuk úgy lássák, önszántadból választottad azt.
Suttogta, olyan halkan, hogy szinte én sem hallottam meg. Biztosra vettem, hogy a Volturi nem tudja, mit mondott nekem.
Leesett az állam és örültem, hogy életemben talán először nem a saját fejem után mentem. Edward nyakába ugrottam. Megmentett attól, hogy belesétáljak Aro csapdájába. Ugyanakkor mérhetetlen düh fogott el, mivel már így is szorult helyzetben voltam. Ha igent mondok Aronak, akkor ugyanott vagyok, ahonnan indultunk. Nemleges választ azonban nem adhatok, mert azzal szembe szegülnék a Volturival. Vad gyűlölettel feléjük néztem és láttam, hogy ők is tanácskoznak.
Pillantásom találkozott Aroéval, aki bizonyára kiolvasta gondolataimat a szemeimből és csalódottan lehajtotta a fejét. Edward beszélt velem, ő már nem tehet semmit. Majd felcsillant a szeme és halkan valamit Caius fülébe súgott.

- Beszélni akarok az informátorral! – csattant fel Caius.
Irina félelemmel telve ment oda hozzá.
- Nos, úgy tűnik, meglehetősen nagyot tévedtél – mondta neki a vámpír.
- Sajnálom – suttogta a lány – Meg kellett volna bizonyosodnom arról, amit láttam. De fogalmam sem volt.
- Mindannyian tudjuk, hogy hibáztál. Én az indítékról akartam beszélni. Valami bajod van Cullenékkel, nemde?
Irina bevallotta, hogy a vérfarkasok megölték Laurentet, mi pedig nem engedtük neki, hogy a farkasokon bosszút álljon. Caius megkérdezte tőle, hogy akar-e panasz tenni. Felhorkantam és egyre jobban nőtt bennem a gyűlölet. Irina kihúzta magát és nem akart panaszt tenni. Bocsánatot kért tőlünk és beismerte, hogy tévedett. Bár nehezteltem rá hirtelen döntése miatt, most megsajnáltam. Elmondta a tanuknak, hogy nem történt törvénysértés.

Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. Egy másodperc alatt történt az egész. Egy jelre három katona előugrott, fémes csikorgás hallatszott, majd Caius felgyújtotta Irina testét.

Elborzadtam a látványtól és felsikítottam. Éreztem, ahogy enyhébb sokkot kaptam. De a következő másodperc sem telt eseménytelenül.
- Így már valóban vállalta a teljes felelősséget a tetteiért – mosolygott fagyosan a gyilkos vámpír.
Ekkor belém hasított a felismerés. Erre készültek mindvégig! Ha most támadunk, akkor vége a tárgyalásnak. Elérik, hogy mi provokáljuk ki a harcot.
- Állítsátok meg! – kiáltott fel Edward. Odaugrott az eszeveszetten sikoltozó Tanyához és lefogta. Apa átölte a lány derekát, így megakadályozták a támadásban. Kate nehezebb eset volt.Vadul elrugaszkodott. Rosalie megpróbálta lefogni, de Kate olyan erővel sokkolta, hogy Rose a földre esett. Én voltam a legközelebb hozzá, így gondolkodás nélkül elé ugrottam. Lefogtam a karját, hogy ne tudjon elmenekülni. Abban a másodpercben, hogy hozzáértem, elektromosság cikázott végig a testemen. Minden porcikám fájdalomban égett. Az összes izmom összerándult és leestem a földre. Hiába küzdöttem, elsötétült minden.