44. fejezet

 44.fejezet

Apáék nem érték utol Irinát. A napok múlásával azonban ez vesztett a jelentőségéből. Már terveztük az utat Dél-Amerikába. Amint Bella visszajött Olaszországból már mentünk volna is. Az Amazonas vidéke volt a cél, ahol még szólnak legendák a félvérekről. Minél többet meg akartunk tudni.
- Egy jaguárt szívesen megkóstolnék – mondtam Jazznek és Emmettnek, miközben Amazónia zsákmányállatairól beszéltünk. Jasper összevonta a szemöldökét:
- Nem szívesen látnálak harcolni egy jaguárral – mondta, mire én mérgesen néztem rá.
- Az semmi – vert mindkettőnket hátba Emmett, amitől majdnem orra buktam. – Én egy anakondával akarok birkózni!
Már készültem volna „megdicsérni” eszetlen ötletéért, mikor gyémántszilánkok robbanását hallottam. Odakaptam a fejem és láttam, hogy Alice kiejtette a kezéből a vázát. Anyáék kővé dermedtek, Emmett morgott, Jazz pedig egy szempillantás alatt nővérem mellett termett, hogy megtudja, mi történt. Odaszaladtam Edwardhoz, és megérintettem, hogy tudjak gondolatot olvasni. Sajnos Alice látomásnak csak a végét kaptam el, de az is bőven elég volt. Félelem nyilallt belém és éreztem, hogy nem tudok mozdulni. Minden rémálmom valóra vált. Szertefoszlott a tökéletes kis világom, amiben eddig éltem. Szinte fuldokoltam a kétségbeeséstől. Halottak vagyunk. Irina a Volturihoz ment. Azt hitte, vámpír gyereket látott.
- A Volturi – nyögte ki Alice.
- Mindannyian – hördölt fel Edward.  

A többiek kérdései már záporoztak is rájuk, de én már nem figyeltem. Belegondoltam, hogy változhat meg minden egy pillanat alatt. Rájöttem, mit veszthetek. Nem beszélgethetek többet apával. Apával, aki befogadott a családjába, és értelmet adott az életemnek. Nem ölelhetem meg anyát. Anyát, aki saját gyermekeként szeret. Emmett többé nem fog megkergetni. Az idegesítő, de mégis védelmező Em. Rosalie nem csinosíthat ki többet. Rose, a nővérem, aki szinte lányaként szeret. Jasper nem mesélhet már nekem háborús történeteket. Jazz, akit az egyik legjobban szeretek. Alice és én nem szervezhetünk többet semmit, a többieket meglepő energiával. Drága Alice, az idősebb kiadásom. Edward nem húzhatja fel többé kérdőn szemöldökét vakmerő és vicces gondolataimra. Ed, az én mindenttudó bátyám. Nem mosolyoghatunk össze többet Bellával. A lány, aki beférkőzött családom és az én szívembe. Renesmeevel nem játszhatok többet. Nessie, a pici lány, akit testvéremként imádok. Jacob nem szórakozhatunk együtt. Jake, az idióta, de remek barátom. És végül Seth.  A fiú, aki szembeszállt a falkájával értem, aki belém vésődött, az én farkasom.

Nem! Döntöttem el. Nem fogom mindezt elveszíteni. Foggal, körömmel kapaszkodom a családomba, és ha kell, mellettük harcolok majd. Megszületett bennem az elhatározás, amitől nem tágítok.
Mikor felnéztem, láttam, hogy Edward engem vizsgál. Szeme égett, ha tudott volna sírni, egy könnycsepp biztos gyöngyözne a szemében. Meghatott volt, mivel halotta a gondolataimat. Ugyanakkor már láttam rajta is, hogy nem adja fel. A többieket eközben már meg is találták a megoldást. Megkérjük a barátainkat, hogy tanúskodjanak mellettünk.  
- Mennem kell. Gyere Jasper, nincs vesztegetni való időnk – kaptam el Alice utolsó mondatát. Rám villant egy pillanatra a tekintete, és fájdalmat láttam tükröződni benne. De a következő másodpercben már ott sem voltak.
- Hova mentek? – kérdeztem apát.
- Alice nem lát Jacobtól – felelte apa, a farkasfiú pedig abban a pillanatban lépett be az ajtón.
- Valami nincs rendben.
- Miből gondolod?
- Csak érzem.
De apa már nem figyelt rám, mert elmagyarázta Jakenek a helyzetet.

Seth 10 perc múlva már az ajtóban volt. Jake riasztotta. Ijedten nézett végig a családomon, és a hangulat csak még jobban rá hozta a frászt. Amint meglátott, odaszaladt hozzám, és megölelt. A közelsége vigaszt nyújtott, de Alicék miatt a görcs még továbbra sem akart elmúlni a gyomromban.

Az este nagy részében fel alá járkáltam a nappaliban. Az agyam kattogott, vártam, hogy Jazzék visszajöjjenek. A többiek szoborként ültek, arcukon eluralkodott az idegesség. Hogy tudtak ilyen nyugodtan egyhelyben maradni? Hát persze, vámpírok. Seth egy idő után megunta nézni, idegösszeomlásomat.
- Menj inkább aludni Lana – tette a vállamra a kezét.
- Nem tudnék – feleltem neki. Éjfekete szemeiben viszontláttam magam és rémesen festettem.
- Tényleg jót tenni egy kis pihenés kincsem. Majd felébresztünk, ha visszajöttek – ígérte meg anya és megpuszilta a homlokomat.  

Gyorsan lezuhanyoztam és belebújtam a pizsimbe, miközben Seth a szobámban várt.
- Jó éjszakát – puszilt meg és már ment volna, de én nem engedtem.
- Maradj itt velem – kértem.
- Szívesen tenném, de a szüleid
- Megbíznak bennünk. És csak legyél mellettem, szigorúan csak ennyi.
Seth bebújt az ágyamba, és pedig ráhajtottam a fejemet a mellkasára. Biztonságérzettel töltött el jelenléte és megnyugtatott.
- Olyan fura érzésem van Alicékkel kapcsolatban.
- Ne aggódj, reggelre itt lesznek – mondta, majd a fülem mögé tűrte a szemembe lógó tincsemet. – Addig is pihenj. Vigyázok rád.
- Köszönöm – súgtam halkan, majd miután adott egy jóéjt-puszit elaludtam.

Reggel mikor felébredtem Seth még ott durmolt mellettem. Olyan békésen aludt, szinte már kisfiús volt. De a következő pillanatban eszembe jutott a tegnap. Fülemet csomagolás zaja csapta meg. Hova készülnek a többiek? Egy szempillantás alatt a földszinten voltam, egyszerűen, kócosan, pizsamában.
- Megjöttek Alicék? – kérdeztem derűsen.
Egy pillanatra mind felfüggesztették a pakolást, és apa odajött hozzám. Fájdalom tükröződött az arcán, amitől tíz évet öregedett.
- Alice és Jasper elhagyott bennünket – mondta elhaló hangon.
- Nem, nem az kizárt. Ők sose tennék ezt – apa kezembe adott egy levelet, amint Alice gyöngybetűi szerepeltek. Nem jönnek vissza. Könnyek gyűltek a szemembe, és ha nem olvastam volna a levelet, akkor nem hiszem el. Apa megölelt és próbált megnyugtatni.

Fejvesztve futottam le a lépcsőn és a végén természetesen el is estem. Ezt nem először játszottam el. Szerencsére Jasper elkapott:
- Komolyan mondom, egyszer még a sürgősségin kötsz ki – csóválta rosszallóan a fejét.
- Még szerencse, hogy Carlisle orvos – tette hozzá csilingelve Alice.
- Srácok, annyira örülök, hogy még itt vagytok. Azt hittem, amíg aludtam elindultatok – mondtam nekik, ugyanis Jazz és Alice Európába készült egy hétre.
- Sohasem mennénk el úgy, hogy nem köszöntünk el tőled – felelte bátyám, miközben megölelt.
- Megígéritek? – kérdeztem és már Alice zárt a karjaiba.
- Meg – puszilt meg búcsúzóul.
– Aztán ne törd össze magad! – kacsintott rám Jazz, mire kinyújtottam rá a nyelvem.

A kanapén gubbasztottam, felidéztem magamban az emléket és csak még szomorúbb lettem.
- Megszegték az ígéretüket – motyogtam, miközben értelmet nyert Alice fájdalommal teli pillantása. Ő is emlékezett erre. De nem voltam rájuk mérges. Tudtam, hogy nem véletlenül mentek el. Valami cél vezérli őket. Valami, amit nem mondtak el nekünk, valami, amiről nem tudhatunk. Biztos voltam benne. Túl jól ismertem őket ahhoz, hogy azt higgyem, félelemből hagytak el minket.
Nem kell mindig, mindenről tudnod – visszhangzott a fejemben Edward mondata, mikor gondolatot akartam olvasni.
Alice nyilván nem véletlenül nem mondta el, hogy hova mennek és miért. Ezt most nem szabad kutatnom. De ez nem jelenti azt, hogy ne tehetnék semmit.
Tettre készen álltam fel a kanapéról és odasétáltam a családomhoz. Már készültek volna indulni tanúkat toborozni.
- Nem kell elmennetek megkeresni a barátainkat – mondtam, mire mindenki rám figyelt.
- Miért – kérdezte szemöldökét ráncolva anya. Edward már tudta mire készülök és elkomorodott, sőt még a fejét is megrázta.
- Azért, mert én elmegyek a Volturihoz – feleltem határozottan.

"Azért, mert én elmegyek a Volturihoz"