11. fejezet

11. Fejezet: A vadászat

Lana szemszöge:

Még mindig a tart a tábor. Ma csütörtök van.

Kedden, szerdán és ma délelőtt nem történt semmi különös, de iszonyúan jól szórakoztunk. Aztán eljön az este. Az egész táborral elmegyünk naplementét nézni. Bár eltakarják a felhők, de ezért teszünk egy próbát. Alice és Jasper is jön, szóval a nap sugaraitól nem kell félni. Leérünk a partra. A nap már lemenő félben van. Ekkor valaki megfogja a kezem.
- Gyere. – mondja Alex
Elindulunk. Nem messze a többiektől megállunk. Kettesben vagyunk, senki nem lát minket, és a gyerek zsivaj sem hallatszik. A folyóparton leülünk két egymás melletti kőre. Ügyelek arra, hogy árnyékban legyek. Alex megszólal:
- Lana. Egész héten a megfelelő pillanatra vártam.
A szemembe néz, és én is az övébe. A nap most éri el a víz tükrét és ezer fényben cikázik. Közelebb hajolunk egymáshoz. Lehunyom a szemem. S ekkor ajkunk összeforr.
A csókunk lágy és lassú. A nap eközben teljesen lemegy. Lassan elválunk egymástól.
- Lana. – suttogja Alex
- Igen? – válaszolom
- A bátyád kitekeri a nyakam.
Ezen elmosolyodok.
- És akkor még nem is láttad Emmettet. Ne aggódj, szerintem most más foglalja le.
Ujjait az enyémbe kulcsolja:
- Ideje visszamennünk. Akarod, hogy külön?
- Nem. Menjünk együtt, nem érdekel mit gondolnak.
Elindulunk vissza. Majd szétválunk, Alexet várják a haverjai, engem pedig a lányok. Alice elkap:
- Olyan cuki. – mondja
- Veled tényleg nem lehet magánélete a fél vámpírnak. – felelem
Aztán besötétedik és eljön a lefekvés. Egyszerűen nem bírom. Négy napja nem ittam vért. Ez nem is lenne baj, de össze vagyok zárva emberekkel. El kell menjek vadászni. Forks nincs messze öt perc. Egy negyedóra múlva itt vagyok. Ezeket már akkor gondolom, amikor kiosonok az ajtón. Kint vagyok a faházból. Nézek jobbra, balra, hátra, nincs senki. Megfordulok és a bátyám oroszlánszerű alakjával találom szembe magam, amint összekulcsolt karral a mellkasán, fél szemöldökét felvonva engem néz. Ijedtemben még jó hogy fel nem sikoltottam. Biztos visszatartottam a lélegzetemet a nagy szökésben, azért nem éreztem Jaspert.
- Basszus, Jasper! Én még kaphatok szívinfarktust!

- Egyedül nem mehetsz vadászni! – mondja, ügyet sem vetve ijedtségemről.
- Jó akkor kivel menjek?
- Na gyere, elviszlek.
El is indulunk és hamarosan a forks-i erdőben vagyunk. Különválunk, de azért még érezzük egymást. Két szarvast is elkapok, majd követem egy folyó zúgását. Megállok a víznél. Rémlik, hogy valaki mondta, ne lépjem át a folyót. Ekkor furcsa szagot érzek. Lépéseket hallok, mintha egy medve lépne, akkor súlyt hordoznak a lábak. De négy lába van ennek a valaminek. S ekkor kiemelkedik a másik oldalon egy hatalmas farkas alak. Hűha, ekkora farkast még nem láttam. Mégsem tűnik veszélyesnek, inkább kíváncsinak. Előre lépek, de a víz ott folyik előttem. A nagy fekete farkas is tesz egy lépést.
- Ugye, nem fogsz bántani? – kérdezem
A farkas megrázza a fejét. Látom a szemében, hogy igazat mond.
Kinyújtom a kezem, ő pedig közelebb hajtja a fejét. Már majdnem elérem. Ekkor Jasper hirtelen ott terem, és maga mögé ránt. Vicsorog a farkasra, az állat pedig rá. Majd a nagy farkas eltűnik.
- Az a szemét! Jól vagy? – kérdezi Jasper
- Persze. Miért üldözted el? Nem akart bántani. – válaszolom
- Még hogy nem akart bántani? Örülne, ha megszabadulhatna tőlünk. Egyáltalán nem érezted a bűzét?
- Milyen bűzét?
- Neked agyadra ment a tábor. Gyere, menjünk vissza, még mielőtt észreveszik, hogy elmentünk.
- De mi volt ez? Ekkora farkast még sohasem láttam?
- Ők az ellenségeink. Azért nem lépheted át a folyót, mert az már az ő területük. Majd otthon megbeszéljük.

Vissza is megyünk. Aztán a péntek is elszáll. Vége van a tábornak. Alex-el abba maradtunk, hogy legyünk csak haverok. Mind kettőnknek jobb ez így. Edzésen majd úgyis mindig találkozunk. Nagyon élveztem ezt az egy hetet. Volt benne szerelem, szórakozás, ahogy a barátnőm mondta, non-stop hülyülés, és a tetejében még egy újabb titok is. Ki ez a farkas?